aloneinthelight

Torokfájás. 40fokban. Végül is reális. Egyébként nem ezzel akartam foglalkozni. Gondoltam írok egy hosszabb lélegzetű szösszenetet a depresszióról és veszélyeiről, de most nem vagyok hangulatban. Majd kicsit később megcsinálom.

Vajon milyen nehéz lehet elérni azt az állapotot, hogy az ember érzések nélkülivé váljon, hogy ne legyenek érzései, hogy ne legyenek vágyai. Mi kell ahhoz, hogy az ember ne vagy észre a másikat, hogy ne tekintsen érdeklődően a másik nem képviselőjére. Mi történik, ha mind ez végül elkerülhetetlenül bekövetkezik, akkor vajon mi marad a járható út azon személy számára?
Lehetséges, hogy mindössze a béke egy olyan szintjére érkezik el valaki, ahol tényleg semmi nem érdekli és semmi nem is zavarja? Meddig tartható fent ez az állapot? Ez azt jelenti, hogy ez a személy kiesik a világ értékrendjéből és menthetetlenül eltűnik végül?

Van, aki emlékszik még a ritka békés emberekre és a velük töltött békés pillanatokra?
 

Ez eddig a leghosszabb cím. Talán igen beszédes és sok mindent el is árul. Igen, mindig követünk el hibákat, mikor valamivel kapcsolatban az esélyeket latolgatjuk. Persze a hiba bekövetkezte után sokszor elgondolkodunk, hogy mégis hol és mit ronthattunk el. A legtöbb képletnek az a vége, hogy mert egy rajtunk kívülálló erő a hibás, ő felelős azért, mert valami számunkra nem sikerült és ez az esetek döntő többségében egy személy szokott lenni. Hibáztatásunk következtében gyakran véglegesen és visszafordíthatatlanul is megváltozik az adott emberrel szemben az addigi kapcsolati hozzáállásunk és könnyen előfordul, hogy esetleg soha többé még csak nem is beszélünk az adott személlyel. Pedig ennél általában sokkal egyszerűbb oka van annak, ha valami nem sikerül: Egyszerűen legyőznek a saját félelmeink, melyek akár a tudatalattinkon keresztül okozza a katasztrófát. Miért? Mert az emberek legtöbbször félnek és nagyon nehezen tudják legyőzni a félelmeiket. Mi lenne a legkönnyebb és egyben a legnehezebb megoldás is? Semmi, simán győzzük le saját magunkat, a saját kételyeinket és akkor élhetünk a sikereinkben. Mégis akkor hol a hiba, hogy ha ezt a nehéz tettet mégis sikeresen teljesítjük? Először észrevétlenül, de később egyre szembetűnőbben megváltozunk és emiatt elveszítjük egyes korábbi jellemvonásainkat. Hogy baj-e ez vagy sem? Mondhatjátok, hogy ha eddig is csak hátráltatott, akkor miért baj, hogy elvesztem? Ez is egy könnyű válasz: mert ez a lelked egy része, aprócska darab, de mégis elveszíted és ezt sohasem lehet pótolni.

A változás szele fúj ebben az új világban. A világban, melynek szerintem rövidesen vége. Miért mondok ilyesmit? Nézzük az Amerikai Egyesült Államokat. A gazdasága romokban hever, az adósságállománya naponta milliókkal nő. A társadalma hamarosan szociálisan és társadalmilag is összeomlik. A termelés nagy részét adó felsőbb végzettségű, fehér emberek száma rohamosan csökken. Ez nem rasszizmus. Fehér európaiak alapították az USA-t és ők is állnak generációk óta, sokszor családi cégeken belül a gazdaság élén, ha ők eltűnnek, akkor maradnak a feketék, ahol a kriminológiai statisztikák brutális magasságokat érnek el, míg az iskolázottság alacsony szinten marad. Ugyanez igaz a latinokra.

A Nagy Kína is lassan összedől a mesterséges növekedés horribilis tömege alatt. Igen nekik van a legnagyobb valuta tartalékuk a világon, de ez dollárban, ha az USA bedől, a tartalék értéktelen. Az ország jelentős részét tönkretette az őrült ipari terjeszkedés. Az élelmiszer termelés központjai már visszavonhatatlanul súlyos ökológiai károkat szenvedett. A társadalom romokban, az ország lakosságának döntő többsége nyomorog. Több millió luxus lakásokkal teli lakóparkok vannak az országban, de a kínaiak nagy része az életben sem keresi meg még csak a kezdőrészlet összegét sem.

Japánt az ág is húzza. Természeti katasztrófák sora sújtja és ez a jövőben csak fokozódni fog, mivel egy szigetország a globális felmelegedés tengerén. Szintén óriási társadalmi problémákkal küszködnek. A népesség öregszik és nem fog ez a tendencia sokáig változni, mivel a japán családok többségében 1 gyereket vállalnak, hogy neki mindent megadhassanak.

Persze elérkeztünk az öreg Európához. A társadalma az összeomlás határán. Mi az Unió jövője? Részemről 2 utat tudok elképzelni. Az egyik az összeomlás, mint a Föld többi térségében. A Triádok vége.

A másik út. Az izolálódó Európa. Mit értek ezen? Egyre nagyobb az elégedetlenség a bevándorlók miatt, a külső függőség miatt. Az Unió lassan válaszút elé fog állni és ha ezt az utat választja, akkor bezárkózik. Önellátó egységes belsőrenddel rendelkező, de bezárkózott kontinens. Furcsán hangzik? Annyira nem is. Logikus lépés. Természetesen itt nem szabad elfelejteni, hogy Oroszország ehhez a tömbhöz tartozik, hiszen gazdaságilag ez a térség lenne számára a legbiztosabb partner. Az "Európai Egyesült Államokat" ( Elnézést, erős kifejezés, de lényegre törő is egyben) ugyanolyan komoly határvédelemmel látnák el, mint pl.: Az USA-Mexikó határt. Az új állam kellő belsőbiztonságot tudna adni ahhoz, hogy ez a terület viszonylagos békében és biztonságban fejlődjön.

Miért írok ilyeneket? Mert a világunk lassan a végóráit járja. Nem túl vidám téma, rengeteg spekulációval és persze egy adag optimizmussal, hiszen az emberi jellemben a háború olyan, mint az utódnemzés, tehát ez egy olyan kép, ahol nem vagyunk olyan marhák, hogy a világért haldokló részének energiaforrásaiért marakodva nem öljük egymást halomra. Na és mi lenne a világ többi részével, pl.: Afrikával? Nos az valószínűleg az anarchia és a belső háborúk mélyébe süllyedve olyan védett bányaterületekkel, melyeket zsoldosokkal őriztetnek a jövő óriásvállalatai. Ázsia többi része, pl az olajországok a kőolaj elfogyása után, ha nem találnak addig megoldást, akkor erősen elmaradott térséggé válnak. Ausztrália, pedig mindig is perem volt. Könnyen lehet a menekülő emberek újvilága, hiszen óriási kontinens, viszonylag kicsi népesség. Habár természetföldrajzilag nem optimális a helyzettel, de még mindig sok lehetőséggel.

Összességében? Nem túl kellemes jövőkép ez. Pedig ez még a pozitív jövőképem. A negatívról nem szívesen beszélnék. Péntek este lehet, hogy ennél vidámabb dologgal kellene foglalkozni, de erről a témáról ritkán tudok bárkivel is beszélgetni, mivel ez egy nagyon nehéz kérdés. Bocs. Kellemes hétvégét.

Van akinek ma indul új útra az élete, van akinek csak vasárnap, van akinek ez a nap pontosan ugyanolyan, mint a többi...

Sokszor tapasztalja az ember az életében, hogy kis és nagy generációk között is akár teljesen más felfogás van, olyan szinte áthidalhatatlan ellentétekkel, melyeket nem lehet feloldani, hiszen ezen generációk akarva-akaratlanul is ellenséges egymással szemben. Miért merem ezt mondani? Láttam már elég ilyen háborút. A szülők nem értik a gyerekeik tetteit, de akár esetleg egy elsős gimnazista és egy végzős között is lehet olyan nagyságrendű értékítéleti különbség, mely már megdöbbentő. Jó példa erre a tipikus rendszerváltás előtti fiatalság, tehát akik akkor élték át a fiatalkorukat. Többségük nem érti a mai világ alakulását, technológiáját, életképét és felfogását. Amíg ő 18 évesen ment el először szórakozni, akkor is kb. a faluban a bálba, addig ma már 12 évesek járnak a discoba. Hogy baj-e az, hogy ilyen fiatalon kiélik magukat és ezzel szemben a gyerekvállalás kitolódik. Szüleink, még 18-24-27 évesen szültek, sőt addigra ha több gyereket szerettek volna, addigra már esetleg 2-3 porontyot is összehoztak. Mai trend az egy maximum két gyerek és az is a 30as éveink elején már inkább. Miért? Mert akkoriban a szakma, majd a munka jött 18-19 évesen, kevesen jártak felsőbb szintre, egyetemre, főiskolára. Ma már inkább a munkáskézből van a kevés, hiszen minden szülő azt szeretné, hogy az ő gyereke jobb körülmények között éljen. Ezért is van az, hogy sok mai fiatal nem ismeri a fizikai munkát, vagy csak szimplán például a vidéki életet. Ez nem biztos, hogy rossz, hiszen a világ is változik, nem lehetünk bőgatyás betyárok az űrhajók korszakában, de azért megfeledkezni sem szabad a múltunkról. Mi a generációk közötti különbségek pozitívuma? Talán az, hogy a fiatalabb generációk már képesek az öregebbek hibáit felismerni, mint az elavult és gazdaságtalan benzinfalók helyett manapság a kis fogyasztású járművek uralják a piacot, vagy, mint a vetésforgó mezőgazdaság, vagy ennek a továbbfejlődése, a vegyszer minimalizált intenzív mezőgazdaság. De ugyanilyen példa lehet a megújuló energiaforrások térhódítása. Negatívumként a divat vagy a nemi élet kiégését tudnám példaként hozni. Attól nem leszel nagyfiú vagy nagylány hogy 12-13évesen már szexelsz, hiszen a valódi érzékiségéhez még gyerek vagy.

huhh kicsit szétesett ez a bejegyzés. Talán az ebédszünet miatt is. Végül is miért írtam ennyi mindent. Mert rengeteg érvet tudok negatív és pozitív oldalon is felsorolni, habár lehet felesleges, hiszen a nálam idősebbek csak szörnyülködnek, a fiatalabbak meg csak nevetnek rajta. Az én generációm pedig? Pedig általában bólogat, mert ilyenek vagyunk mi, a generációk összetartanak :D

Mint mindenkinek, nálam is vannak olyan alkalmak, mikor nehezen fogalmazom meg a gondolataimat. Pontosabban, nehezen tudom olyan formába hozni, hogy az mások számára is közérthető legyen. Részemről azt mondom, hogy egy rendes beszélgetés alapja az, hogy minden résztvevő legyen kb. valamennyire egy gondolkodási szinten. Miként értem ezt? Hát valószínűleg az atomfizikusok és a szőke plázacicák például valószínűleg nehezen tudnak elbeszélgetni például az európai társadalmak fejlődéséről az elmúlt 2ezer évben. Miért? Nem csak azért, mert más szinten gondolkodnak, más dolgok érdeklik és esetleg az IQ-juk is jelentősen különbözik. Leginkább azért, mert olyan témáról próbálnának komoly eszmecserét folytatni, amely valószínűleg mindkettőjüktől távol áll. Hogy vonhatok le ilyen durva és esetleg egyes emberekben mély megbotránkoztató véleményt. Egyszerű, mert ez az igazság. Ilyen emberek valószínűleg nem is értik meg egymást és ráadásul össze-vissza beszélhetnek, mivel hiányosak az ismereteik. Vajon van értelme annak, hogy oly különböző emberek beszélgessenek olyasmiről, amihez nem értenek? Szerintem felesleges időpazarlás. Hogy nem érti a kedves olvasó? Ja kérem pedig a válasz ott van.

Vajon lehet-e boldogságos és szeretettel teli életet élni egy trendekkel, életformákkal, stílusokkal, ideológiákkal, pénzzel átitatott, terrortól rettegő, szennyezett és túlnépesedett bolygón élni?

És ha nem, akkor érdemes-e mégis megpróbálni?

Ha sikerül, akkor ezzel tehetünk-e jót akár az egész emberiségnek?

Vajon hány mínusz 10 fok alatti téli napunk lesz?

Vajon ezek a kérdések hogyan függnek össze?

Tényleg mi vagyunk az univerzum egyetlen intelligens faja, vagy csak saját önimádatunk feltételezi, hogy az idegenek csak gonoszak lehetnek és mi legyőzzük őket?

Ugyebár ismerős a dolog. Mindenki előbb vagy utóbb, de általában mindenki szeretne családot és gyerekeket. Habár elgondolkodtató, hogy mégis milyen jövő vár rájuk majd? Az utóbbi években az általunk ismert világ kezd teljesen a káoszban elsüllyedni. A fő kérdés, hogy biztos ezt akarjuk? Komolyan, lassan elfogy a kőolaj és a földgáz, a bolygó jelentős részén már visszafordíthatatlan károkat okoztunk és a maradék területen is eléggé súlyos károkat tettünk vagy fogunk rövid időn belül elkövetni. Pusztulásunkat saját magunk fogjuk előidézni. Teljesen. Nézzük már körbe, egy 100 évvel ezelőtti gyerek szervezetében kevesebb, mint 1%a volt mérgező anyag. Egy 15-16. századi ember napok alatt megbetegedne és akár simán bele is hallhat, annyi mérgező anyag van, hogy aki esetleg tagadná az evolúciót ahhoz talán ez az egyik legjobb bizonyíték. Honnan hordok ennyi mindent össze? Olvasás, szeretek olvasni, régóta olvasok és nem csak a Blikket vagy valami egyéb szennyet, vagy politikai báblapot. És persze nem csak magyart. A világ egy őrület. Ebben az őrületben nehéz találni olyan társat, akivel gyereket is vállalhat az ember és ekkor már tényleg felmerül a kérdés, vajon érdemes? Egy haldokló világba akarjon az ember utódokat szülni? Ha szívére hallgat az ember, akkor azt mondja, hogy igen, hiszen majd megváltoztatjuk a világot, jobb hellyé fogjuk tenni? Kérdésem, valóban? Van ennyi önzetlenség az emberiségben? A másik oldal az ész. Ha az ember végig gondolja racionális és logikusan, akkor rájön az ember, hogy nem biztos. De akkor miért éljünk? Hiszen az ember mulandó lény, milyen örökséget hagyunk magunk után hátra? Szóval a kérdés? Evolúció, faj és önfenntartás vagy hideg és számító logika. Nehéz döntés, lehet nem is kell senkinek meghozni, meghozza helyettünk az élet. De azért tétlenül ülni sem túl jó móka. Élni pedig tudni kell.

Ugyebár vegyük az egyik mondást alapul, mely szerint: A szerelmed szép és az ellenséged ronda, csak egyikhez se menj túl közel. Még ha nem is idéztem pontosan a mondást, akkor is érthető belőle a lényeg. Vajon miből ered ez a komoly diszharmónia?

A legegyszerűbb dologból. Az emberi félelemtől. Főleg a mai modern kori ember számára. Persze innovatív társadalomban élünk, dübörög a posztindusztriális társadalmak szociális, infrastrukturális, társadalmi, szellemi és lelki evolúciója. Persze. De miért csak egy adott irányba? Alternatívákat nem igen látni, azok mindig a margóra vannak szorítva, már ha egyáltalán hallani róluk. Vajon miért van ez? Sokak jönnek az összeesküvés elméletekkel, hogy ezt a lobbyk irányítják így, illetve érdek csoportok. Természetesen ebben is van igazság, de csak a pénzért tennék ezt mindannyian? Nincs közöttük egy "őrült" sem, aki valóban hinne ebben az útban? De, a vezetők, az igazi vezetők szentül hiszik, hogy bizony ők most jót tesznek, még ha kicsit nyakatekert logika alapján. A többségi társadalom, pedig szomorú, de túl könnyen befolyásolható, így követi őket. A jó öreg birka-effektus. Túl egyszerű és túl könnyű lenne ilyen egyszerű okfejtéssel bemattolni a dolgot.

Szerintem, persze ez csak magán véleményem, ezt sok dolog befolyásolja, de a leginkább a félelem. Mitől? Hogy elveszítjük az eddig megszerzett vagyont, egzisztenciát, társadalmi helyzetet és amúgy is mit szólnának a szomszédok? Tényleg, vajon mit szólnának, ha hirtelen egyik napról a másikra, ökofundamentalistává lépnél elő és bumm, robbantgatni kezdenél, hogy ezzel próbáld a világ kormányaitól kizsarolni, hogy azonnal és végérvényesen hagyjanak fel az őserdők irtásával, a halászati területek túl halászásával, a fosszilis energiahordozók használatával vagy a génmanipulált növények termesztésével. Esetleg minddel egyszerre plusz még egy sor más egyéb követelésed lenne? Őrültnek neveznének, gyilkosnak, mészárosnak, pedig te csak azt akarod, hogy az unokáid, ne csak képről ismerjék a tiszta vizet... De akkor miért ez az ellenállás? Mert ahogy én is az internetet, a világ legnagyobb energiafogyasztóját használom, úgy használja az olvasó is. Mindennap minden percben. Radikálisan változtatni tehát nem lehet. De vajon a fokozatosság ellen is miért tüntet mindenki? Egyszerű, mert van néhány önelégült állat, már elnézést, aki bizony fél változtatni. Lásd Kyoto-i Egyezmény. Nem írják alá többen se, illetve a szegény országok eladják az emissziós kvótájukat a fejlett gazdaságoknak. Tehát van értelme? Nem sok...

De valljuk be, ez az életforma sokaknak tetszik, mert nem tudnak és akarnak belegondolni a következményekbe. Így szép az élet és így hülyék a "sötét"zöldek. De vajon miért van az, hogy pont a fejlett társadalmakban alakul ki az igény a bio és a fenntartható fejlődés után? Mert ők hibáztak. Túl közel mentek az ellenséghez és rájöttek, annyira nem is csúnya.

Ez nem ítélet, nem állásfoglalás. Ez csak egy példa erre a mondásra. De miért írtam ezt? Mert a valóéletben minden így működik. Az óvodás udvarlástól az álláson át a halálig. Szép bakugrások ugye? Nem érted? Nem baj. Nem vagy tőle sem jobb, sem rosszabb. Mert ez csak egy példa.

Az életben vannak olyan események, amelyek néha jó ha megtörténnek. A mai napon nagyon jól telt, egy olyan érzés kerített hatalmába, amit már hetek óta nem éreztem. Kell ez is.

Az érzelmek világa pontosan olyan, mint a világok harca: jön az idilli kisebb-nagyobb problémák az ember életében, van akiknek kicsit jobb, van kicsit rosszabb, de azért a normál kerékvágásban halad- Aztán egy nap jönnek az UFO-k, azaz a Nagy Ő és akkor bumm, az egész világod kifordul magából, az életed megváltozik, felpörög és úgy érzed magad, mint akinek a lelkében egy háború van. Főleg, ha az UFO-k nem barátságosak, tehát majdnem belehalsz, de ha szerencséd van, akkor őket is elintézi a megfázás. És mi a megfázás ebben az esetben, amivel lenyomhatod az UFO-kat az az, ami őket is kicsinálja, de igazából téged is. Rohadt megfázás, nem más mint a szerelem. De az UFO-t csak úgy győzheted le, ha ő is elkapja. De vajon van-e mindenki világában olyan megfázás, amit egy UFO el tud kapni.

Általában én is bírom az UFO-kat, de az UFO-k? Nos nem tudom, eddig az én világomba nem mertek behatolni? Valaki másnak?

Hinni Istenben vagy valami más fensőbb hatalomban szerintem teljesen szubjektív dolog. Magán vélemény.

Sok cikk, könyv, film, riport stb. készült és még fog is szerintem készülni, amíg van ember a Földön, aki hisz valamiben. Persze vannak az ateisták, de azt se felejtsük el, hogy ők is hisznek valamiben, abban, hogy nincs semmi. Ez is hit.

Hinni Istenben egy egyház tanításai alapján lehet, de szerintem ezen keretek között is mindenki a saját képére alakítja a vallást, mert nincs két egyforma ember, nincs két egyforma gondolat, így nincs két egyforma hit sem. Mikor kisgyerek voltam, még nem foglalkoztam ezzel, van Isten és kész. Ezzel el is volt intézve. Majd jött a lázadó korszak, nem hogy nincs Isten és nem hiszek benne, hanem már egyből jöjjön az okkultizmus és vele az ördög és a mitológiai lények. Manapság pedig hol tartok? Van Isten. Biztos hogy van, mindegy, hogy minek nevezzük. Lehet Krisztus, Jahve, Buddha, Allah vagy kinek épp mi tetszik. De van. Miért merem ezt ilyen határozottan kijelenteni. Egyszerű, csak körbe kell nézni a világban. A csodáknak nem vagyok hívője, hiszen velem sem történtek még csodák az életben, nem látom a krisztusi arcot a pirítósban, sem a hegyen , sem a fa kérgében, sem sehol. Szerintem ez nem ilyen egyértelmű. De valaminek lennie kell, mert minden ember szívében, lelkében és fejében ott van. Még ha ő ezt materalizálja, például a PÉNZ formájában. Ez szerintem szuverén joga. Ezt elvenni nem lehet. Esetleg lehet próbálkozni áttéríteni valakit, de ha nem akarja, akkor még ha a külsőségeket fel is veszi, de a lelkében az eredeti hite marad meg.

Hogy érdemes-e ezekhez a hatalmakhoz imádkozni, fohászkodni, könyörögni? Ártani nem árthat, legalább is részemről én ezt így gondolom. De ha már ezeket megtesszük, akkor egy valamit azért ne felejtsünk el. Illik nekik megköszönni is, hiszen "Fortuna Asszony" sem egy olyan nőszemély, aki végletek nélkül tűri a kihasználását. Persze van, aki többet kap van aki kevesebbet. Olyan nincs, hogy soha senki semmit. Csak lehet, hogy nem érti, mivel nem minden azonnal jön. Lehet, hogy most kéred, de csak egy év múlva kapod, mert akkor van rá szükséged, vagy 10 év múlva. Vagy olyan apróság, mint pl.: 1 kikötődött cipőfűző miatt megállsz egy pillanatra míg bekötöd és bumm megtalál a nagy szerelem, pénzt találsz, amit félreteszel és 10 év múlva ebből a pénzből indítod el életed.

Szóval sohasem tudhatod, hogy mi az, ami valóban segítség és mi az, ami következik belőle. Azt hiszem ez adja az életnek az a tipikus bittersweet életérzését. Egy dolgot viszont ne felejts el soha: érdemtelenül kapott segítség nem marad büntetés nélkül. Soha.

Az emberek közül sokan szeretnek fényes nappal is álmodni. Ezek között vannak jó és rossz álmok jó és rossz álmodó emberek. Tipikus jól álmodó ember, akit az álmai valami jobb cél felé hajtanak, valami siker irányába, amit teljesen magáénak akar tudni és ezért hajt és tesz meg mindent.

De ezekről az esetekről sokan és sokat írtak és még fognak is írni. Részemről azon álmodozók az érthetetlenek, akik valami buta álomvilágba menekülnek, ahol a valós élettel összeegyeztethetetlen dolgokat vallanak magukénak és hisznek bennük ész nélkül. Jó példa erre az egyszer hallott rózsaszín Pudliország. Hát igen, ez egy második X-en túli lány szájából nevetséges sőt, gyermeteg és talán kicsit ijesztő is. Vagy egy tipikus másik esete ennek az általam csak királykisasszony effektusnak elnevezett jelenség. Mikor "szegény" lányka, tehetős sarja ként cseperedik fel, persze a valóvilág rossz oldalától teljesen elzártan, majd hirtelen óriási lázadó módjára kitör és megpróbálja megmutatni, hogy ő mekkora egyéniség és tálentum. Nos ilyenkor szoktunk tökéletes konzum idiótát kapni. Általában valami divat elvet vall, pl.: "vega" (semmilyen szinten nem tartja be a szabályokat),, szingli (mint aki túl sok Sex és New York-ot nézett), illetve a tipikus antirasszista liberális egyenlőségért kardoskodó (aki életében nem látott cigányputrit, nem támadták meg, nincs tisztában a napi politikával, népekkel, aki szerint tipikusan egy rózsaszín pudliországnak kellene lennie az egész bolygónak). Na úgy látom kicsit elszaladt velem a szekér. Nem szeretnék itt politikával foglalkozni. Megvannak a saját elveim, de próbálok ésszerű kereket között gondolkodni ezek mellett is.

Persze vannak olyanok is, akiknek az álmodozásai csak azért rosszak, mert valami olyan vágyat akarnak elérni, amire vagy önmaguk vagy valami más ok miatt képtelenek. Ilyen álmokkal az a baj, hogy belekeseredik az ember és szinte a mániájává válik és végül el is emészti és tönkre megy az élete. Őket talán még tudom is sajnálni, habár a sajnálat szerintem az egyik leginkább felesleges és káros emberi érzés?,  vagy inkább szokás, mivel a sajnálattal senki és semmi nem jut előrébb.

Na tessék, csak pár apróságot akartam írni és máris össze-vissza írogattam mindent. Na kb. erre lehet számítani a továbbiakban is. :D

Az előző blogomat töröltem. Nem tartottam számomra megfelelőnek a továbbiakban. Ebben a blogban olyan dolgokat fogok leírni, ami nekem ér valamit és nem másoknak írom.