aloneinthelight

Na ismét sikerült egy talányosan tökéletesen semmit mondó és sejtelmes címet adnom. brávó. Valójában gondoltam írok egy kedves kis bejegyzést arról, hogy milyen is az, mikor az embernek fáj a torka 2 napig, majd utána köhög 1 hétig és közben brutál rekedt hangja van. Mint egy szivarozó, whiskey-ző 60as jazz énekesnek. true story bro :D
Na egyébként továbbra is az a helyzet, hogy vizsgálódom, hogy miként látom a világot. Ez a blog továbbra is személyes agymenéseimet fogja tartalmazni, de nem egységes sík és unalmas egyben gagyi benső monológjaimat a semmiről. Egyszeri alkalom ez, mely értelmet ad annak, hogy most miért is kezdtem ebbe bele. Nos a kedvtelenség és ha jól sejtem no és számtalan jel is erre utal, hogy depressziós vagyok, illetve befordultam magamba. Ezt nem tartom jó dolognak, így azon dolgokról fog szólni a továbbiakban a dolog, mint eddig. Tehát olyan dolgokról írok itt nagy vonalakban, amiről nehezen beszélgetek bárkivel is, mert ezek ahogy észrevettem olyan témák, amikkel az emberek ritkán foglalkoznak ebben az aspektusban. Persze lesznek átlagosabb posztjaim is. Néha kell tudni írni a semmiről is.

Na de hogy legyen értelme is a bejegyzésnek: :D

A hangtalanság rémálom egy olyan világban, ahol az embernek hallatnia kell a hangját ,ha sikereket akar elérni: vizsgák, állás, az boldogító igen. Vannak akik enélkül is sikeresek. De részemről én egy dolgot nem viselnék el. A vakságot. Vakon nem élnék. Azon pillanatok nélkül, mikor csendben figyelem egy kávé és egy doboz cigi mellett, ahogy a falon lassan, de biztosan mászik végig egy pók módjára a lemenő nap fénye. Nem, nem a napot nézed. Hanem ahogy a fény vándorol és közben elmélkedsz, hogy forog veled a Föld, elképesztő sebességgel rohanva a Napunk körl, miközben száguldunk a Tejút-rendszer magja körül egy talán végtelenbe robogó univerzumban és ezt látod, hiszen az árnyék elmozdul a falon...